
nagyon nehéz bármit csinálni úgy, hogy a kórházak, az orvosok és a kormány folyamatosan tagadja, hogy gondok lennének. közben azoban a nemzetközi betegszervezetek és egyéb jogsegélyszolgálatok levelezőlistáin naponta kapunk kétségbeesett üzeneteket arról, hogy nincs gyógyszer, hogy senki nem tudja, mit csináljon. informális csatornákon nem lehet segíteni ebben a helyzetben, ha egy-egy ember küld gyógyszert valakinek, az csak csepp a tengerben. a gyógyszergyárak sem tudnak segíteni, hiszen a kormány azt állítja, hogy minden rendben van.
figyeljetek, körülbelül négy borzalmas hónap után most újra nekifutok ennek a dolognak. közben rengeteg minden történt, el sem tudom mondani. voltak benne jó meg rossz dolgok egyaránt, de a lényeg az, hogy részben önszántamból, részben a körülmények folytán megszabadultam egy sor kötelezettségemtől, és most megint lesz időm írni.
egyben lassan visszavonulok a tevékeny aktivizmustól, mert fáraszt, és nem vagyok benne különösebben sikeres. ez volt az egyik legnagyobb tanulság az elmúlt hónapokban: ezt a munkát csak úgy lehet végezni, ha gyakorlatilag minden idődet rászánod, amit én most nem tudok megtenni. lehet, hogy nem is akarom.
de ismeretet terjeszetni, segíteni, tanácsot adni továbbra is akarok és tudok, úgyhogy arra fogok koncentrálni.
nézzétek meg tom duane demokrata szenátor beszédét a szenátusban tegnap amit egy olyan törvényjavaslat mellett tartott, aminek lényege, hogy a szociális segélyben részesülő hiv-fertőzöttek havi jövedelmük 30%-ánál töbet ne fizessenek lakbérre. eközben arról beszél, hogy milyen volt a nyolcvanas években (és utána) hiv-vel élni. nehéz elfogódottság nélkül hallgatni. tom duane meleg és hiv-fertőzött. és szenátor az egyesült államokban.